Gianni Ghiglione: Tényleg szalézi volt-e Don Bosco?
A két szent összehasonlítása lelkiségük 7 kulcsszava alapján
Bevezető
Ezt a könyvet az élet szülte, vagy pontosabban jó néhány éven keresztül elmondott prédikációk sora Szalézi Szent Ferenc alakjáról – amely elsősorban a Levelekben mutatkozik meg – illetve Bosco Szent Jánosról, az alapján, amit ő maga írt le az Oratóriumi Emlékiratokban. Számos lelkigyakorlatos héten, konferencián, illetve lelki napon volt alkalmam beszélni hol az egyikük, hol a másikuk lelkiségéről: különbözőek a hivatkozásként használt szövegek (a Levelek vagy az Oratóriumi Emlékiratok), különbözőek a szentekhez köthető történelmi, illetve földrajzi koordináták, a küldetésük is másokhoz szól, de a mélyben mégis ugyanazok az értékek adnak formát életüknek és tevékenységüknek.
(…) Don Bosco annyira szerette Szalézi Szent Ferencet, hogy a “szalézi” nevet adta leányainak, fiainak, sőt, mindazoknak, akik nevelő tevékenységüket az ő alapelvei és az általa vallott értékek mentén végzik.
Példaképnek és védőszentnek választotta őt Kongregációja, a Szalézi Szent Ferenc Kegyes Társaság számára! A két szent között lelki hasonlóság, rokonság van.
De Don Bosco vajon tényleg jó szalézi volt? – tehetjük fel magunknak a kérdést.
Azért, hogy erre a kérdésre választ kapjunk, néhány – szám szerint 7 – olyan szót emeltem ki, amelyek mélységében és tágasságában megfelelő képet adnak Szalézi Szent Ferenc lelkiségéről: barátság, lelkipásztori buzgóság, szeretetteljesség… És egyszeriben mesés gazdagság tárul elénk! Aztán második lépésként azt mutatom be, hogyan élte meg a Szent Ferencnél megjelenő értékeket az a Don Bosco, akit egészen fiatal szeminarista korától kezdve valósággal elvarázsolt a genfi szent püspök szelíd, ugyanakkor buzgó alakja.
(…)
A könyvet különböző módokon lehet használni:
- Úgy is, mint egyéni vagy közösségi olvasmány
- Úgy is, mint egy egyhetes lelkigyakorlat alapszövege
- Úgy is, mint a kilencedek, triduumok, stb. alkalmából mondandó prédikációkhoz segítséget nyújtó kézikönyv.
A fejezetek két – vagyis a Szalézi Szent Ferencről és a Bosco Szent Jánosról szóló – részét külön-külön is fel lehet használni.
ELSŐ SZÓ
A BARÁTSÁG
Szalézi Szent Ferencnél
Már a Szalézi Szent Ferenccel való első, bátortalan ismerkedésem idején is rögtön elvarázsolt gazdag személyisége: művelt, intelligens, érzékeny, korának újdonságaira nyitott ember (a reneszánsz közepén, a Trentói Zsinatot követően, mintegy 100 évvel a könyvnyomtatás feltalálása és Amerika felfedezése után), aki szerelmes Istenbe és Isten ügyébe, ugyanakkor képes igazi, mély barátságokat kötni azokkal a férfiakkal és nőkkel, akikkel találkozik, majd levelezésbe kezd velük. Levelei egy érzékenységgel, nagy empátiával és gyengédséggel megáldott szívről tanúskodnak: ritkaság, pláne abban a korban! És éppen ez az az emberi gazdagság, amely ma is hozzánk közel állóvá teszi Genf püspökét, különösen a barátságossághoz való különleges érzéke az, ami újra és újra meglepi és elbűvöli az embert.
(…)
Ami a megszámlálhatatlanul sok Filotee-vel (istenszeretővel) folytatott levelezéséből feltűnik, az a szívélyes, türelmes (néhányuknak például rengetegszer ugyanazt ismétli el úgy, hogy abban árnyéka sincs dorgálásnak vagy idegességnek) és gyengéd hangnem, amellyel kommunikál velük. A levél címzettje elfogadó atyának érezheti őt, aki jóságosan és kíméletes jóindulattal ad tanácsokat, próbálja megmutatni a továbbvezető utakat, valamint a jóra és a szüntelen imádkozásra ösztönöz. Ezeket a leveleket a barátságról szóló értekezésnek is nevezhetjük, de nem azért, mintha a barátságról szólnának, hanem mert írójuk baráti kapcsolatot él meg közben: képes olyan légkört és úgy megteremteni, hogy az érezhetővé váljon, és a jó élet gyümölcseit teremje.
Egy számunkra ismeretlen asszonnyal a saját maga barátság utáni szomjazásáról ír: “Bizalmasan be kell valljam Önnek röviden a következőket: nincs a világon még egy ember, akinek a szíve gyengédebben, jobban szomjazná a barátságot, illetve aki fájdalmasabban élné meg az elszakadásokat, mint én.” (l 2008, 799).
Tudjuk, hogy ez a jellemvonás egész életén keresztül el fogja kísérni, mivel “bennünk az ág által felébresztett barátságok ajándéka az elpusztíthatatlanság, mint ahogy kimeríthetetlenek a forrásuk is, amelyből fakadnak. A jelenlét nem gazdagítja, ahogy a hiány sem szegényíti, sem el nem pusztítja, mivel azok Istenre lettek alapozva” (L 1716, 371).
A BARÁTSÁG
Don Boscónál
A Don Bosco életében, pedagógiai gyakorlatában a barátság fontosságának felderítését célzó szellemi barangolásunkat kezdjük néhány olyan, a megelőző módszerből vett szövegrészlettel, amelyek magukért beszélnek: Don Bosco ezt a művét “rövid értekezésnek” nevezi, és valóban mindössze néhány oldalról van szó, amit 1877-ben írt szalézi testvérei unszolására, akik azt kérték, hogy írásban is rögzítse a neveléssel kapcsolatos felismeréseit. A szöveg száraz, szűkszavú, mégis kézzelfoghatóan benne van Don Bosco lelkisége, amelyet mindenestül átjár az elfogadás, a türelem, valamint a “veszélyben forgó fiatalság” iránti erős és szelíd szeretet. Benne kijelenti, hogy nevelési stílusa
- a növendéket barátként kezeli
- célja az, hogy megnyerje magának a növendék szívét
- a nevelőnek a szív nyelvezetén kell szólnia
- mindig legyen hozzá egy barátságos intelme, amit megfontolhat
- egy barátságos hang, amelyre emlékezhet
- az igazgató és a munkatársai szeretetteljes atyák
- a nevelő a növendékei javára felszentelt személy
- a büntetéseket kerülni, vagy legalább minimálisra kell csökkenteni.